A költözés lélektana

Ott van az otthon, abban a kis lakásban a pályaudvar mellett, ahova behallatszott a hangosbemondó, ahol ismerek minden kis hibát, tudom a trükköt, amivel az ajtó nyílik, ismerem az éjjeli neszeket, a fákat a belső kertben, mert láttam már minden ruhájukat, a vonyító kutyát a szomszéd házban, a napcsík pályáját a falon, a meleg fényű ablakokat a szemközti házon. Ötvenhárom négyzetméternyi menedék, ahol a falak mindvégig őrködtek felettem, ott születtem újjá, amikor minden szilánkokra tört, a biztos pont, ott laktam be magam nap mint nap, kilégzés, belégzés, egyik lábam a másik után. Barátok, férfiak, borok, átsírt éjszakák, hosszú telefonok, átaludt délutánok, fülledt hajnalok, balzsamos háztetők, reményteli reménytelenség és egy kis szelet csillagos ég. Padlótól a plafonig tele emlékekkel, bevésődött mozdulatokkal, keserédes hangulatokkal. És itt ez az új, sima és fehér, lebegős, szinte súlytalan, makulátlan, éjszaka beverem a lábam, nem találom a villanykapcsolót, megébredek, de nem tudom, hol vagyok, szédülök, pedig a fák itt zsizsegnek az ablak alatt, de még idegenek, nem értem a madarak szavát sem, vajon hozzám szólnak? Itt az új élet ígérete. Csak az a tiéd, amit megszelídítettél.