Az igazi, autentikus énünkről

Felnövekedésünk során akarva-akaratlanul is mélyen magunkba szívjuk a szüleinktől, környezetünktől kapott elvárásokat, azt, hogy milyennek "kellene" lennünk, ennek azonban nagy ára van: egyre távolabb kerülhetünk attól, amilyenek valójában vagyunk. Kik vagyunk? Mik a valódi vágyaink, céljaink, és mi az, amit a külvilág plántált belénk? Hogyan fedezhetjük fel az igazi énünket, és válhatunk valódi önmagunkká? 

Egy ideális világban mindannyian olyan családba nőhetnénk fel, ahol kíváncsisággal és elfogadással fordulnak felénk. A valóság azonban sajnos sokszor az, hogy a szülők tudattalanul elvárásokkal, projekciókkal, vágyakkal fordulnak a gyerek felé, aki megtanulja, a szeretetért cserébe valaki más szerepét eljátszani. Ha gyermekkorunkban nem fogadtak el minket, ha megszégyenítettek azért, akik vagyunk, akkor joggal érezhetjük azt, hogy el kell fednünk a valódi arcunkat. A szabadság ott kezdődik, hogy el merünk távolodni attól, amit mások kívánatosnak látnak, és lépésről lépésre felfedezzük, ki merjünk bontani, azt, akik valójában vagyunk.

Feldmár András úgy fogalmaz, hogy ha gyerekkorunkban úgy érezzük, hogy baj van velünk, valami "bűzlik" körülöttünk, akkor megtanuljuk egy arany réteggel letakarni az igazi – rossznak, elfogadhatatlannak vélt – önvalónkat. Ez azonban nem csak az önmegvalósításban, de az intimitásban is megakadályoz bennünket: minél közelebb engedünk valakit, annál szorongatóbb lesz a lebukás veszélye, és attól félünk, a másik előbb-utóbb úgyis "kiszagolja", hogy baj van velünk. Állandóan álarcot viselni rengeteg szorongással jár, és testileg-lelkileg megbetegíthet. A túlzott alkalmazkodás, a saját igényeink, határaink feladása nyomán kívülállónak érezhetjük magunkat a saját életünkben is.

Pszichológusként sokszor találkoztam azzal, hogy harmincas, negyvenes éveikben járó felnőttek egyszer csak elkezdik élhetetlennek érezni a saját életüket, a korábban megszokott, biztonságos keretek fullasztóvá, akadályozóvá válnak. Ilyenkor sokan a karrierváltással próbálkoznak, maguk mögött hagyják 15-20 éves pályájukat, és elkezdik felfedezni, kik is ők valójában. Sokszor a karrierkrízis mögött mélyebb válság húzódik meg. Fájdalmas, sok veszteséggel járó folyamat lehet ez, de végsősoron nagyot lehet vele nyerni: a válság ugyanis azt jelenti, hogy az illetőnek van elég életkedve, muníciója ahhoz, hogy hiteles életet akarjon élni. Ahogy haladunk előre az életünkben jó esetben úgy növekszik bennünk az igény arra, hogy azzá váljunk, akik valóban vagyunk.

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja szerint mindannyiunkban megvan a lehetőség és a törekvés a személyes fejlődésre, az önmegvalósításra és a pozitív változásra. Rogers autonóm létezésnek nevezi azt, ami felé az önirányítás képessége által juthatunk. Az önirányítás azt jelenti, hogy egyre inkább a saját céljaink irányába törekszünk, és magunk hozunk döntéseket arról, hogyan akarunk élni, miként viselkedünk, mi fontos számunkra, és mi nem. Ez az út korántsem egyszerű: a szabadság, a felelősség kezdetben sok félelmet, szorongást okozhat, hosszabb távon viszont elvezethet bennünket egy kiteljesedettebb, hitelesebb élethez. Az igazi énünket nem csak felfedezni, megtalálni – sokkal inkább kimunkálni lehet. Nem csak meghallani érdemes azt a bizonyos belső hangot, de helyzetről helyzetre megtanulni komolyan venni az érzéseinket, a testünk jelzéseit, az igényeink, vágyaink megjelenését, és kitartóan képviselni azt.

Ahhoz, hogy le merjük venni a maszkot magunkról, hogy önazonossá váljunk, és ezáltal gyakoroljuk a szabad létezés művészetét, elfogadó, meleg légkörre van szükség, ahol biztonságosan próbálgathatjuk szárnyainkat. Egy megtartó közösség, egy jó segítő kezdetben sok támogatást adhat ehhez. Az álarcok azonban nem csak akadályoznak, de védhetnek is bennünket, például amikor toxikus környezetben vagyunk, vagy olyan helyzetbe kerülünk, ahol meg kell felelni az elvárásoknak. A lelki rugalmasságunk abban is megmutatkozik, hogy mennyire vagyunk képesek adaptívan szabályozni ezt: valódi, sebezhető önmagunkat adni, amikor annak tere van, és megvédeni, akár eltakarni magunkat, amikor fenyegetés ér minket. 

Azzal, hogy hiteles önmagunkká válunk, nem csak önmagunknak segítünk, hanem környezetünket, gyermekeinket, kollégáinkat is arra inspiráljuk, hogy legyen bátorságuk vállalni igazi önmagukat.