Kívül

Abban a pillanatban, azon a koncerten rájött, hogy mindig kívül volt. Nézte maga körül az arcokat, a zenére hullámzó testeket, a repkedő hajszálakat, és rádöbbent saját láthatatlansága természetére. Tudta, hogy nem tudná állni azt a felé küldött mosolyt, azt az evidens közelséget, a szeme közé nézést, amiben a többi test öntudatlanul is osztozott. Tekintete újra és újra a fákra tévedt, úgy nézte őket, mint régi bajtársakat, csalhatatlan tanúkat, utolsó kapaszkodókat az őrület küszöbén - amíg fák vannak, addig áll a világ, addig mindez csak benne történik. Érezte maga körül az örömöt, az ősi, ösztönös, felfelé terjedő boldogságot, ami a zenétől magasra emelkedik és kiárad a tömegben. Néha még a tarkóján is érezte az égnek álló pihéket. De nem benne volt, csak figyelte. 

Nem nyerte el körvonalait, hangja nem kehelyben képződött, bőre áttetsző volt, és ott a koncerten megértette: a kívülállásból nem lehet kioldódni. Voltak pillanatok, amikor már benn volt, de sosem túlságosan, mindig kicsit kívül, felül, átellenben. Mélyen valahol mindenki pontosan tudja a helyét a világban. Ő is. A nő, aki a koncerten másokat néz, meg a fákat, meg néha a csillagokat. Érzékeli az örömöt, de sosem túl mélyen. Tudja, hol a helye, és mindig milliméter pontossággal eltalálja, elfoglalja, valahol pár méterrel a föld felett, de nem is igazán az égben. Csak a haja látszik lentről, hullámos, repkedős, erős. Ha találkozni akarsz vele, a szemmagasságnál kicsit feljebb kell nézned.